A harci szellem beette magát az összecsapások közti hétköznapjainkba is. „Atikám, hozz nekem egy kólát a büféből, és nyugodtan írd valamelyik fekete számlájára, úgyis lúzerek!”, „Geri, nyugodtan szerepeltesd többet a Levit a Rögvesteken, mert most nagyon szar lehet neki!”. Mindenkinek van valami savazós beszólása. Ha Kata késik, biztos azért, mert még mindig átsírta az éjjelt, ha Zsuzsi előreengedi Balázst az ajtóban, csak azért, mert jár egy gesztus a veszteseknek. Persze ezek csak ártatlan poénkodások, de a lényeg, hogy mindenki vágja a centit a második összecsapásig.

A láthatóan magabiztosabban, kicsit arcoskodva induló feketék (Kata-Balázs-Levi) 10:7-re maradtak alul a csendesebb, összezártabb narancsokkal (Zsuzsi-Ati-Barna) szemben február 4-én az Első Összecsapáson. Az utolsó játék előtt 8:7 volt az állás a narancsok javára, így még bármi lehetett volna, mert az utolsó játék két pontot ér, de a narancsok nem engedték ki a markukból a győzelmet. Persze három pont hátrány még nem nagy gáz, hiszen a három találkozó összpontszáma számít majd legvégül, de a feketéknek most van miért izgulni. Egy apró előnyük azért van a március 2-i találkozóra: az első sárga lap nekik nem számít. A múltkori Ütközet után ugyanis kihirdettem a közönségnek: az előcsarnokban mindkét csapatnak van egy plakátja. Akinek több drukkerszöveget írnak a plakátjára kifele menet, az megússza legközelebb az első sárga lapját. Hogy alapvetően jobban tetszett a közönségnek a fekete csapat teljesítménye, vagy csak szolidárisak voltak a vereség miatt, nem tudni, tény: a feketék plakátján háromszor annyi szöveg gyűlt össze. És egy néző külön üzent nekik: „Jól csináltátok. Egyet hagyni kellett a narancsoknak, mert most kettőt úgyis ti nyertek.” A szőrös szívű bíró sárga és piros lapjaival szemben egy sanszuk legalábbis van.

Február 4-én a legszélsőségesebb eredményeket Barna hozta. A Memoriter játékban nullára sebezte a csapatát, Kata 7:1-re alázta meg (még szerencse, hogy a játékon belüli részpontok nem számítanak, az egész Memoriter játék 1 pontért megy), viszont az utolsó játékot és ezzel az egész találkozót Levivel szemben ő nyerte meg a narancsoknak. A közönségbiztos szavazata alapján a Trubadúr játékban Balázs lett az est sármőre, és hozott ezzel 1 pontot a feketéknek, a közönség pedig legelsöprőbb többséggel a feketék road-movie jelenete után szavazott: a feltartott szavazólapok között egy narancs nem akadt. A rap játék a Malév bedőlése után egy nappal a közönség akarata szerint természetesen a Malévról szólt, és kétszeres narancs győzelmet hozott, a vizes játékot –amikor valamelyik szereplő feje mindig egy vízzel teli edényben áll –pedig a feketéknek szavazta a közönség.

Amint várható volt a fekete csapat volt az indulatosabb, izmozóbb – hiszen ott van Kata és Balázs, akik képtelenek veszteni, a narancsok pedig az alamuszibbak, akik végül nagyot ugrottak. Az öltözőben pedig volt egymásnak esős csetepaté (ahol a játékvezető és a bíró is megkaptuk a magunkét), és az indulatok azóta sem hűltek le, sőt…

Második összecsapás három új játékkal március 2-án 19 órakor. Húzós lesz!

Üdv: Gergő

Nem várt beszólást kaptam a legutóbbi Rögvesten. Bejöttem az elején, köszöntöttem a nézőket, elmondtam az újak kedvéért, mi fog itt történni, mi is az az interaktív improvizáció, majd csináltunk egy kis bemelegítő játékot, szóval ment minden a szokásos módon. Már ott tartottam, hogy elsőként – mint mindig- színpadra hívom Lacit, lendült a kezem, és nyitottam volna a szám „Színpadon Pirisi László, a Momentán Társulat zenemágusa”, amikor látom, hogy az utolsó előtti sorban jelentkezik valaki. Már erre is néztem egy nagyot, de mondom neki: „Tessék parancsolni! Valami baj van?” Mire a 45-50-es nő csak annyit kérdez: „Bocs, de neked mi van a hajaddal?” Fel se fogtam egy pillanatra. Tessék? Tökre leesett az állam. Nem is a kérdés tartalma miatt, hanem, hogy egy látszólag tök új néző, aki ráadásul 45 körüli, 140 ember előtt felteszi a kezét és bekérdez. A nézők 80 százaléka (az új nézőknek meg 100) halálosan be van szarva nálunk, hogy Úristen, nehogy őt hívjam ki, nehogy megszólítsam, nehogy szerepelni kelljen. Még a fiatalok is, nemhogy a középkorúak. Erre ez a nő –egy érezhetően teljesen rossz pillanatban, viszont tök bátran, meg lazán- csak úgy felteszi a kezét. De hát ettől interaktív színház az interaktív színház, úgyhogy válaszoltam az egész közönség előtt.

-Hát, ez teljesen privát dolog, és lehet, hogy a többieket nem nagyon érdekli, de gyorsan elmondom neked. Hetedik éve csináltatok magamnak mindenféle szörnyű frizurákat, csak úgy hobbiból. Mindenkinek más perverziója van, nekem ez. Már volt az évek során zöld, kék, narancs, taréjos punkos, fekete-lila csíkos, teljesen kihidrogénezett mintás, amit most látsz, az direkt a síeléshez készült. Egy hete voltam síelni, és direkt olyan mintát csináltattam a fejemre, amilyen a sílécemen is volt. Szóval, ne aggódj, nem betegség, nem hajgomba, ami a fejemen van és nem is valami anarchista szekta jele, csak ennyi. Ezzel szórakoztatom magam.

A válasz láthatólag megnyugtatta a nőt, a közönség többi része röhögött, az este meg végre elkezdődhetett.

Kérdést persze már egy csomószor kaptam a hajamat illetően, de jellemzően előadás után, csendben somfordálnak oda a nézők érdeklődni. Elképesztő, de a legtöbbször azt gondolják, hogy biztos valami betegségem, pigmenthiányom van, én meg nagyon nevetek, mert valaki tök zavarban van ettől, és így alig mer rákérdezni. Pedig csak flúgos vagyok.

A családom, barátnőm, barátaim és a Társulat már megszokták, olyannyira, hogy néha észre sem veszik, ha valami új mintám van, amit viszont kikérek magamnak. Hét év után egyébként ez a marhaság kezd ijesztően hozzám nőni. Dolgoztunk többször együtt egy céges tréningen a zenész-műsorvezető Novák Péterrel. Decemberben sapkában bóklásztam a Mammutban és jött velem szembe. Én már messziről kiszúrtam, nyújtottam a kezem kézfogásra, ő meg csak bámult dermedten, és csak akkor kapcsolt, amikor egészen közel ért hozzám, majd felkiáltott: „Jaj, bazmeg, hát így sapkában meg sem ismerlek! Kell hozzá a hajad!”

A dolog rosszindulatú olvasata persze az, hogy egyébként egy nagy nulla vagyok, de feltűnő a hajam…

Őrült messze áll tőlem lélekben az a típus, aki minden játékot vérre menően játszik, akinek minden versengés komoly csata, aki mindenből mindenáron győztesként akar kikerülni. Én nagyon nem vagyok ilyen. Általában a játék öröméért játszom, maga a játék ad annyi adrenalint, hogy jól érezzem tőle magam. Persze én is szeretek nyerni, de az már csak olyan plusz. Nem vagyok valami nagy küzdő. Legalábbis a végletekig nem küzdök. Azt hiszem ez a„nyerni akarok” kategória egyébként tipikusan olyan, ami alapján simán két részre osztható az egész emberiség. Vannak az utolsó leheletükkel is győzni, mindent megoldani akarók és vannak a könnyebben feladók, a kényelmesebbek. A Momentán is kétpólusú ilyen szempontból. Nálunk Balázs és Kata az elvetemülten versenyszelleműek, akiket komolyan tönkretesz, ha nem nyerhetnek valamiben. Nekik minden ügyben tényleg csak a győzelem létezik. Persze mindkettő kicsit más típus. Balázs önmagát és a világot akarja folyamatosan legyőzni, mindig keresi az újabb és újabb kihívásokat és élvezi, ha küzdhet, Kata pedig mindenből a maximumot akarja kihozni, csak a tökéletes megoldás érdekli, minden ügyben csúcsokat akar elérni. Egyikük teljesítmény, másikuk feladatorientált, de a közös nevező a győzelem akarása. Furcsa, de akármennyire távol áll tőlem ez a személyiségtípus, igazából kicsit irigy is vagyok rájuk. Mert meggyőződésem, hogy az életben az ilyen emberek érnek el igazán nagy dolgokat. Azok, aki nem hagyják magukat legyűrni soha, akik mindig és csakazértis, akik sosem érik be kevesebbel. Vagy nem? Vagy ők lesznek a gyomorfekélyesek és örök elégedetlenek? Franc tudja. Mert ha elengeded a dolgokat, belenyugszol, nem hajtasz igazán, akkor sose tudod meg, mire lettél volna képes. Persze, ha egyáltalán ez számít az életben. Nem tudom, írjátok meg.

És hogy miért jut eszembe mindez? Mert szombaton Ütközet lesz. És a legnagyobb hirigeket mindig az Ütközet okozza a Társulat életében. Mindenkit olyan durván felspannol a versengés, különösen Balázst és Katát, hogy az előadás után általában robban az öltöző. Balázs idegeit egyszer úgy felnyomta, hogy vesztett a csapata, hogy az előadás végén a nézők előtt látványosan nem fogott kezet a másik csapat tagjaival. Kata pedig még órákig tud puffogni, hogy jogos volt-e egy pont, vagy nem, és hogy mit képzelt a bíró, amikor sárga lapot adott. Jó, persze a többiek sem szentek, nagy egók vagyunk mindannyian, cifra kis veszekedések mennek még napokig, mert a verseny mégiscsak verseny. Úgyhogy a mostani tavasztól új formával próbálkozunk. Az elmúlt három évadban bizonytalan időközönként, két-háromhavonta tartottunk Ütközetet. Minden egyes este külön csatának számított, a vesztesek rendszerint napokig hőbörögtek és duzzogtak. (Igen, ha hiszitek, ha nem. A lelkében mindenki ovis.) Ezért mostantól három meccses tavaszi és őszi sorozatok lesznek, a végeredmény három összecsapás után alakul ki. Így egy vereség senkit nem frusztrálhat, mert van lehetőség visszavágásra, egyenlítésre, és minden csak az április 1-jei nagy döntőn dől el. A dolog pikantériája, hogy az előzetes sorsolás alapján Balázs és Kata egy csapatba kerültek… Isten óvja a másik csapatot! Vagy Katáékat saját maguktól!

Ja, és hogy a felgyülemlett feszkót a közönség is kiadhassa magából: mostantól a bíró is legálisan megdobálható! Például, ha igazságtalanul befúj a csapatnak, amelyiknek szurkolsz. Melyiknek szurkolsz?

Most az imprózásról, mint „intellektuális kielégülés”-ről, „mentális jakuzzi”-ról, „kommunikációs turbó”-ról, „önbizalom-növelő kiteljesedés”-ről – szeretnék írni. Arról, amit bárki megélhet, kipróbálhat, működtethet. (A jelzők egykori workshop-résztvevőktől vannak).
Sokszor hallottuk már, hogy „… én még nem vagyok olyan bátor, hogy elmenjek hozzátok…”, meg, „…ááá én ezt nem tudnám…”. Ilyenkor mindig hosszan magyarázom, hogy azok is ezt mondták, akik végül eljöttek és rájöttek, hogy „mégiscsak tudják”. De mégis 22-es csapdája: ha belevág, csak akkor látja, hogy megy, viszont csak akkor vág bele, ha elhiszi, hogy menni fog. Marad a fejesugrás.

Ok, én nem vezetnék holnap repülőt, vagy nem énekelnék az Arénában egy koncerten – az elsőhöz nincs meg a képesítésem, a másodikhoz nincs meg a képességem.
Az impró azért kicsit más. (Amellett, hogy mindig más). A mindenkiben meglévő dolgokat működteti: ahogy és amikről beszélgetünk, amiket láttunk a világból, amiről van véleményünk, azt hogy mindenről eszünkbe jut valami, és hogy (ha nagyon akarunk) képesek vagyunk figyelni a másikra. Beindul a tudatalatti és a tudatfeletti – és megvan a hatalmunk, hogy a dolgokat olyan összefüggésekbe hozzuk, amilyenbe csak akarjuk. Mivel ez óhatatlanul humoros, a nevetés pedig felold, egyre bátrabbak leszünk, egyre jobban beindul a fantáziánk, a személyiségünk – illetve az, amit sokan flow-nak neveznek.

Mi ehhez a keretet adjuk: játékok formájában. Olyan játékokat, amik előhozzák a spontaneitást, megnyitják a csapokat. Egy idő után meg a csapok nyitják meg egymást. (Ezt most befejezem, mielőtt misztikus magasságokba emelkednék, vagy teljes képzavarba érkeznék.)

Hamar eljutunk arra a szintre, hogy mások ötletei inspirálnak, hogy azt élvezzük: a saját ötleteink hogyan kapcsolódnak. Innen már csak egy lépés, a „milyen szellemes mindenki” visszajelzés, ami szintén sokszor elhangzott már workshopokon.

Az impró mindenkié. Azzal főz, ami van. “Lehetőséget ad a “Titkos” vágyak kiélésére: Vajon milyen érzés lehet az, amikor…?” – ahogy egy résztvevő írta. Lehetőséget ad, hogy feloldódjunk saját magunkban és másokban. És nem kell sokáig továbbmenni ezen a fonalon, hogy lássuk, mire is jó tulajdonképpen az impró.
Biztosan bátorság kell hozzá, viszont van „csoki”, jutalom: ez kifejezetten élvezetes dolog.

Legutóbb, 2 nap után, ez is elhangzott: „Most már látom, amit csináltok, azt bárki tudja csinálni, itt ugyanolyan jó és szellemes volt mindenki, mint ti a színpadon”. Nos, ennek a visszajelzésnek valószínűleg örülnöm kell. És örülök is.