Kelt: 2017. március 1st, szerda Szerző: Momentán Társulat Kategória: Blog Cimkék: , ,.

A mi nézőink extrán jófejek, kreatívak, nyitottak és ötletesek, és ez nem csak abból derül ki, ahogyan estéről estére alakítják előadásaink menetét, hanem abból is, hogy a legnagyobb örömünkre például minket írnak meg egy állásinterjúhoz készült színházi ajánlóban. Kelemen Orsolya kinézte, megnézte, majd véleményezte Mozaik című előadásunkat, mi pedig megosztjuk veletek, mert nagyon boldogok voltunk a meglátásaitól.

Hogy kerül a szauna a színpadra? /Kelemen Orsolya írása/

Szilveszter előestéjén a Momentán Társulat Ó utcai székhelyén, az Impró Kreatív töltőállomáson már lassan kezdett megtelni a nézőtér. Az előadás címe: Mozaik. Fény a színpadon és a közönségen is. Bejön a konferanszié, a játékmester, köszönti a mélyen tisztelt publikumot, tegezésre kér engedélyt, laza, igazán laza figura. Ahogy az lenni szokott, egy megkésett pár érkezik, amíg áthaladnak a színpad előtt, figyelem az arcukat. Furcsa, mert valahogy nem látom rajtuk az „elnézést, hogy létezem / soha többet nem fordul elő / bárcsak láthatatlan lennék” kifejezések egyikét sem. Itt nyugi van, itt nincsen semmi gáz. Mint az hamar kiderül, elég sok a visszajáró, tapasztalt imprószínházba járó közöttünk, ők már tudnak valamit, amit én még csak sejtek. Ők már lélekben felkészültek a fesztelen játékra, a kikapcsolódásra, mondhatni már készen állnak az örömre. Ez valahogy átjön. Így már akkor sem ijedek meg, amikor Molnár Levente minket nézőket részvételre, játékra invitál.

Ez az este számomra az imrovizációs színház műfajába való beavatás volt és elmondhatom, hogy mint ilyen, kifejezetten jól sikerült. Teljesen szűzen érkeztem, ha csak a Beugró című televíziós műsort nem számítjuk. Az első tizenöt percben mindenféle interakciók zajlottak nézők és előadók között. A hat szereplő közül hárman a közönségből egy-egy angyalt választottak, akiket azonnal irigyelni kezdtem, mert csodaszép, igazi angyalszárnyakat kaptak, és akiknek az lett a feladatuk, hogy a rájuk osztott szavakat az előadás egy tetszésük szerinti pillanatában hangosan bekiabálják, minek hatására a színpadon megtörténik az, amit az angyal kívánt. Így született a Csend, a Halál, a Csók és az Ez dalt kíván angyala. Utóbbi talán magyarázatra szorul, ennek angyali kinyilatkoztatása dalra fakasztja a szereplőket, mely mint később kiderült egy érzelmektől túlcsordult jelentben igen vicces tud lenni. Ez a felvezető rész előkészítette a terepet. Egyrészt megtudtuk a „játékszabályokat”, másrészt meleg, nyitott hangulatot teremtett. Sok pici, észrevétlen jel mutatott arra, hogy itt biztonságban vagyunk, mehet a játék.

A Mozaik előadásainak lényege, hogy egy a nézőközönségből érkező szó indítja, szövi át, köti össze az egyes jeleneteket, melyek azután valamiféle egységet, de legalábbis egy klassz, színes, valamelyest koherens képet alkotnak az előadás végére. Így lett a mi esténket meghatározó szó a SZAUNA. Az első jelenetben naná, hogy egy forró kabinban találtuk magunkat, ám a színészek kreativitása és fantáziája később alaposan kitágította a teret. Így jártunk a századeleji Finnországban, egy öreg reményvesztett professzornál, aki végre megcsinálja élete nagy dobását, és kommunikál az univerzum más lakóival, egy kiégett színésznél elcseszett karácsonyi házikoncerten, egy haldoklónál akinek már az utolsó kenetet adják fel, és a szemünk láttára született meg maga a Mikulás Rudolf társaságában a kietlen finn pusztaságban. Egyszeri, megismételhetetlen jelenetek szőttek egy még láthatatlan történetet, tele abszurd helyzetekkel. Eleinte még nem is volt észrevehető az egyes részek közötti kapocs, de lassan kirajzolódott az a lenyűgöző a folyamat, ahogyan a színészek egymásra figyelve, egymás ötleteit elfogadva és abba belesimulva hajtották előre az előadást az ismeretlen felé. A szemünk láttára minden egyes pillanatban új mozdulatok jöttek létre, szavak és mondatok formálódtak, hatottak, választ kértek és kaptak, majd visszahatottak.

Engem elkapott a gépszíj, az elejétől a végéig benne voltam, velük lélegeztem, és ami a legfurcsább, egyáltalán nem izgultam értük. A hagyományos színházi előadások során ha a színésznek megbotlik a nyelve, azonnal elkezdem félteni. Mi lesz ha elfelejti, mi lesz, ha nem tudja mit kell mondani? Itt viszont úgy éreztem nincs mitől félni, nincs kit félteni, és ez jó volt. Játszani, szabadon, gátlások nélkül, menni és úszni együtt a szereplőkkel ebben a hömpölygő folyóban, méghozzá mentőöv nélkül. Van egy kedvenc mondásom, miszerint az a baj, hogy az embereknek nem tanítják meg, hogy mit csináljanak akkor, amikor nem tudják, hogy mit csináljanak. Ezeknek a fiatal színészeknek ezt megtanították, vagy megtanulták, megtapasztalták, és ezt nagyon jó volt látni. Az életben valójában semmit sem lehet kiszámítani, minden pillanatban improvizálunk és improvizálhatunk szabadon, ahogy ösztönösen tettük gyerekkorunkban.

Mivel semmi sincs előre megírva, minden egyes elkezdett jelenetet, minden egyes kimondott szót megelőz egyfajta kellemes feszültséggel teli várakozás, amit minden alkalommal felold egy könnyed válasz, majd megint feszültség, megint oldás és végül a jelenet végén rendszerint egy nagy nevetés végleg old mindent. Az előadás végére pedig olyan szépen illeszkedtek a mozaik darabkák, hogy magam is meglepődtem, szinte el sem akartam hinni, hogy ez tényleg teljesen spontán improvizálva jött létre, méghozzá könnyedén, játszva és örömből. Nagy szükségünk van erre az önfeledt örömteliségre, ami abból is jól látszik, hogy a Momentán társulat teltházakkal játszik. Legközelebb február közepére sikerült jegyet vásárolnom. Örömmel várom, hogy újra ott legyek.

Szólj hozzá!






*


Design & stratégia: www.cyberdurer.hu