Ha az ember őszinte reakciókat és kérdéseket akar, ne csodálkozzon, ha azt kap. Ez lehet lelkendező, vaskos, vagy épp lefitymáló. Mint most.

Szeptember óta új szokásunk, hogy előadás után néhányan kimegyünk az előtérbe, és lazán beszélgetve személyesen is elbúcsúzunk a nézőktől. Ezt két dolog miatt találtuk ki. Egyrészt mi is ilyenkor kaphatjuk a legőszintébb, leghitelesebb reakciókat, illetve a nézők is kérdezhetnek bármit, odajöhetnek dumálni, ha van kedvük. Másrészt talán ez is hozzájárul, hogy egy átlag színházi élménynél oldottabb, fesztelenebb érzéssel menjen el mindenki, hogy ne azt érezze „Hú, mi vagyunk a nézők, ők a játszók”, hanem hogy ez valami közös dolog. És ha egy új nézőnek kedve van, ilyenkor az emiljét is megadhatja, és akkor bekapcsoljuk a havi hírlevél körforgásba.

Az év utolsó előadása után, december 30-án állok az előtérben, mire odajön egy 35-40-es nőkből álló társaság, és mondja az egyikük, hogy mindig ő szervez a többieknek, úgyhogy ő felírná az emilcímét, mert akkor jönnének máskor is. Szuper – mondom, és nyújtom neki az emilcím gyűjtő ívet. Felírja az emilcímét, majd rámnéz:
-És elnézést, kérdezhetek esetleg az előadással kapcsolatban valamit?
-Még szép, bármit. Persze.
-Mondd csak, nagyon elfáradtok egy-egy ilyen előadás után? Illetve te nem – néz rám, és legyint egy nagyot -, mert te csak műsorvezetgetsz, de a többiek el szoktak fáradni?

Én csak MŰSORVEZETGETEK??? Álltam ott, és csak kamilláztam. Nem hittem a fülemnek. Ha tudná, hogy milyen kemény meló levenni az aznapi közönség hangulatát, és úgy alakítani a műsort, jó helyen csöngetni, kiszűrni a legjobb ötleteket, és azt elfogadni, közben a társulat agyával gondolkodni: mi fog működni, mi nem, reagálni a beszólásokra stb, akkor nem mondana ilyeneket. Persze nem vettem magamra, sőt nagyon elkezdtem röhögni ott belül, mert már láttam a többiek képét, amikor elmesélem nekik. Hiszen mindenki, aki már vezetett műsort, tudja, hogy elég kemény meló, mert ötven dologra kell egyszerre figyelni. Még jó, hogy én vezetni szeretek jobban, a többiek meg játszani – így tökéletes az egyensúly.

Hát, tényleg nagyon röhögtek a többiek. Látod Gerikém – mondták viccesen-, hiába ágálsz, mi visszük a pálmát. Szar ügy. Ítélt a közönség. Én meg azon gondolkodtam: tényleg ilyen markáns a különbség egy néző szemszögéből a műsorvezető és a játékos között? Ami egyébként nem baj, sőt. Mert egyes játékoknál, vagy például az Ütközetben kifejezetten jó, ha a néző azt érzi, a műsorvezető inkább az ő cinkosa.

Egyébként akit érdekel a néző kérdésére a válasz: nem, nagyon már nem fáradunk el. Ugyanis beállt a „szervezetünk” erre a küszöbre. 515-öt játszottunk eddig Rögvestből, de ha minden előadásunkat vesszük, kábé 700-at. Már fel vagyunk készülve testileg és lelkileg egy „rögvestnyi”,„házimozinyi”, „ütközetnyi”, „fröccsnyi” megpróbáltatásra. Azt viszont már kemény, ha kettőt, esetleg hármat játszunk egy nap. Különösen a karácsonyi dömpingben szokott ez előfordulni, amikor tele vagyunk céges meghívásokkal. Bár ott sem maga az előadás szokott lefárasztani, inkább az utazás, a várakozás, a hangbeállás, a csúszás. Utána az előadás már felüdülés. De tényleg. Az a lényeg –bármilyen patetikusan hangzik is ez-, hogy a nézők ebből ne lássanak semmit, ez a mi egyéni szoc problémánk. Ez vele jár. Na és?